Cheon Seju-nak nem volt más választása, mint hogy csatlakozzon egy szervezethez, hogy megbosszulja halott húgát. Miután minden reményét elvesztette az életben, találkozott egy fiúval, aki a húgára emlékeztette, és egy apró kedvességet nyújtott felé.

"Ha tudtam volna, hogy az én könnyű szívem ilyen nehéz lesz, nem hoztalak volna magammal," gondolta Seju. Bár tekintete általában kemény volt, most gyengéd, édes és kitartó volt. "Mondtam már, hogy te mindig az első leszel... úgyhogy vállalj felelősséget."

Sejin számára Cheon Seju volt az első mindenben. Ő volt az első, aki valaha is felé nyújtotta a kezét, és aki valóban meglátta őt. Sejin csak azért fogadta el a férfi kezét, mert először ő nyújtotta, és csak azért nézett rá, mert Seju először nézett rá. Így szeretett bele ebbe az édes és gyengéd férfiba.

Sejin rájött, hogy többé nem akar elválni Cheon Seju-tól. "Ahová ő megy, én is megyek. Te vagy az utolsó, aki még megmaradt nekem..."

Ez a történet gyönyörűen mutatja be a veszteség, a megváltás és a szeretet erejét a reménytelenség közepette.